~Küldetés a múltban (by Keyko-chan)
3. rész
Sérelem
Másnap korán keltek. Az ikrek tegnap kb. éjfélkor estek be úgyhogy eléggé másnaposak voltak.
Hiku: Mi a jó fenét csináltatok tegnap, fél éjszaka, ha?
Keiko: Csak kitaláltuk hogy mit vegyünk fel holnap….
Miroku: Ééés mit vesztek fel?- kérdezte meglehetősen kíváncsian
De aztán rájött hogy ez nagy hiba volt, mert végül Inuyasha öklével a feje búbján roskadt össze…
Koiko: Valami korhoz illő kimonót, olyan béna ez a Kikyo majmolás…
Hiku: És ezt kellett fél éjszaka alatt megbeszélni?
Keiko: Igen! Majd meglátjátok milyen csinik leszünk!
Hiku: (vízcsepp) nők…
Ehhez hasonló poénokkal telt a délelőtt, mert meg kellett várni amíg az ikrek átöltöznek. Mikor végeztek már nem hasonlítottak annyira Kikyora: Koikon babakék, széles övű, kimonó volt és a haját lófarokba kötötte, Keikon barackszínű kicsi kendővel megkötött kimonó volt a haját pedig kétoldalt kislányosan libegő copfokká varázsolta. Tényleg nagyon csinik voltak és most már inkább Kagomera hasonlítottak.
Most, hogy végre valahára készen voltak folytatni akarták az útjukat dél felé. Keikonak viszont hirtelen eszébe jutott hogy szükségük van Koikoval ilyakra  és nyilakra mert nemsokára egy kemény csata elé néznek majd amiben szükségük lesz rájuk. Keiko el akart menni Kaede anyóhoz, hogy kérjen. Inuyashaék vonakodva bár, de elengedték egyedül, mert szeretett volna egyedül menni. Megígérte hogy hamar itt lesz, nem kell megvárniuk.
Inuyasha: Na jó, menj egyedül, ha így akarod, de vi…
Keiko: (vízcsepp) Tudom, tudom ne álljak szóba idegenekkel, ne térjek le az útról, blablabla… ha nem vennéd észre már nagy lány vagyok! Ne most nevelj, majd ha megszülettem, oké? Na én megyek…
Azzal már el is rohant, faképnél hagyva a hápogó Inuyahát. Valójában szeretette volna egyedül is megszemlélni ezt a világot, s egy kis magányra is vágyott. Lassan ment az úton, gondolta ráér. Szép lassan ballagott csodálta a természetet… hogy milyen szép nap van… egy árva felhő sincs az égen… mígnem a semmiből hírtelen jókora vihar kerekedett… Mire észbe kapott már bőrig ázott.
- Hát ez szuper! A fenébe! Tönkre megy a frizurám! A víztől begöndörödik! Most kereshetek valami barlangot, ha nem akarok tüdőgyulladást kapni…-mondta dühösen. Nekiáll keresgélni a zuhogó esőben, végül szerencséje volt: talált egy szép nagy hasadékot egy nagy hegy tövében. Megörült és már tocsogott is be, vesztére: A barlang már foglalt volt: Egy apró zöld békaszerű kis gnóm, egy ötéves forma halandó lány, egy méretes sárkányszerűség és egy ezüst hajú, finom ruhába öltözött manó fülű emberszerű lény aludt odabent. Keikonak még a szívverése is elállt: Ez Sesshoumaru!- gondolta ijedten- Ajjaj, jobb ha gyorsan elhúzok innen, amíg alszik! Az lehet hogy ismerem a képességeit de azért nem szeretnék megismerkedni a karmaival! Lassan el kezdett hátrálni de még mindig Sesshoumarut bámulta: azta, milyen helyes! Órákig bírnám bámulni! Kár hogy gonosz…- gondolta álmodozva- És vajon ki az az aranyos kislány mellette? Még sokáig mélázott, mígnem Sesshoumaru kinyitotta a szemét! Egy pillanatra meglepődött hogy itt találja a
Sesshoumaru: Mit keresel te itt? Ah, ne mond, nem érdekel. Hol van az öcsém? -kérdezte
Keiko próbált ártatlan képet vágni, és szép lassan hátrálni kezdett.
Sesshoumaru: Nem hallottad mit kérdeztem, halandó? Hol van az öcsém? Vagy talán ő nincs itt a szerelmed?
Keiko -amint rájött mire gondol Sesshoumaru- elfelejtett félni.
-          Te összetévesztesz valakivel Sesshoumaru. Én nem az vagyok, mint akinek hiszel!
Sesshoumaru: Nem tudsz megtéveszteni halandó. Érzem a szagodon hogy nem lehetsz más. Utoljára kérdezem, hol van az öcsém?
Keiko: Őööö… hát itt nincs, egyedül vagyok. És nem akarlak megtéveszteni. Egyébként meg nem vagyok halandó!- mondta kissé idegesen.
Közben folyton Rint figyelte aki békésen durmolt Sesshoumaru prémjén.
- Ki ez a kislány, talán a tiéd?- kérdezte huncutul vakmerően, bár tudta hogy nem lenne jó kihúzni a gyufát…
Sesshoumaru: Ki vagy te? És hogy mersz sértegetni?
Keiko: Én kérdeztem előbb!- kötekedett- De mindegy, csak piszkálni akartalak. Ha érdekel, elmesélem ki vagyok ,oké?
Sesshoumarut teljesen ledöbbentette ez a hangnem, de meg tudta őrizni a hidegvérét. Ridegen válaszolt:
-          Nem érdekel egy szánalmas halandó. Most meghalsz, amiért így mertél beszélni velem!
Keiko: Na látod, itt az első hibád… én nem vagyok halandó…, pláne nem szánalmas…-mondta sejtelmesen és átváltozott hanyou-vá. Ez felkeltette Sesshoumaru érdeklődését.
-          Nocsak, még egy félvér? Hmm… ez kezd érdekes lenni, na halljuk, ki vagy te?
Keiko: Rendben! Remélem türelmes emb…mármint szellem vagy….mert ez cseppet hosszú lesz…
Sesshoumaru: Rendben, úgy sincs más dolgom- azzal leült. Keiko is leült vele szembe. Elkezdett mesélni. Sesshoumaru az elején unott arccal, később érdeklődve, végül „szánalmas vagy” arccal hallgatta a mesét.
Mire Keiko befejezte elállt az eső és kisütött a nap. Már délután volt.
Keiko: Tehát, hogy úgy mondjam, mi ketten rokonok vagyunk…-fejezte be
Sesshoumarut ez kötötte le a legkevésbé.
-          „Negyed szellem”??? Nem hittem volna hogy lehet szánalmasabb teremtmény az öcsémnél de úgy látszik tévedtem! Ennél még halandónak is jobb lenni. Nem is tudom, hogy minek nevezzelek, rád már a korcs se jó jelző… - mondta nem kevés undorral a hangjában
Keikoban kezdett felmenni a pumpa: kevés dolgot gyűlölt a világon Narakun kívül, de Sesshoumarunak sikerült eltalálni az egyik legfájóbb pontját… még Narakunál is jobban utálta, ha valaki sértegette az apját…
-          Úgy beszélsz a félvérségről, mint ha valami véres bűn lenne! Az meg se fordult a fejedben hogy apa félvér létéről kizárólag Inu no Taisho és Izayoi tehet?!??  Végig se gondolod, hogy miről beszélsz, pedig egyáltalán nincs igazad ezzel kapcsolatban! Pedig szerintem te semmivel sem vagy jobb nála! – mondta mérgesen.
Sesshoumaru nagyon meghökkent, hogy Keiko képes ilyen hangnemben beszélni vele, de nem mutatta. Valahol érezte, hogy a lánynak igaza van, de gyorsan el is hessegette a gondolatot: ez csak egy „korcs”!!!!!
-          Igazán megható, hogy ilyen „tisztelettel” beszélsz az „apádról”- mondta gúnyosan
-          Ó, tényleg?! Ha már ezen a szinten tartunk, próbáljuk ki hogy egy „szánalmas” negyed, akarom mondani fél szellem milyen ellenfele lenne a „nagy” és „tisztavérű” Sesshoumaru „nagyúrnak”?- mondta gúnyosan. Nagyon pipa volt Sesshoumarura.
-          Azt hiszed, hogy egyenjogú ellenfelem lehetsz? Te?- kérdezte lealacsonyítóan Sesshoumaru.
-          Edzek egy jót, amúgy se volt alkalmam igazán megmutatni hogy mit tudok, ez idáig…
***
Inuyasha: Hol marad ennyi ideig?!?
Hiku: Nem szokott késni!
Inuyasha: Lehet hogy… valami baja esett!
Hiku: És… mi van ha…??
A két fiú fel-alá járkált egymás után és egyre rosszabb dolgokról kezdtek fantáziálni… Nagyon aggódtak Keiko miatt. A többiek-különösen Koiko- elég nyugodtak voltak, és nem győzték Inuékat nyugtatni.
Koiko: Ne parázzatok már, Keiko biztos csak körülnéz errefelé, de persze az sincs kizárva, hogy elment shoppingoni valamelyik falu bazárjába… vagy… valami ilyesmi…
Inuyasha: Én nem bírok tovább várni! Utána megyek!- mondta idegesen
Hiku: Én is! Nem bírom ezt a feszültséget!
Koiko: Akkor jobb ha én is megyek. Ti ketten még nagy baromságot csinálhattok…
Inuyasha: Hogy érted ezt??
Hiku: Erre most nem érünk rá! Induljunk már!
Azzal elindultak Keiko nyomába. A fiúk sietve ugráltak, Koiko viszont unottan „pattogott” utánuk. Hamarosan megpillantottak egy kisebb hegyet ami erdővel volt övezve. Vagyis azzal az erdővel ami megmaradt… Nem láttak mást csak rózsaszín gömböket, zöld villanásokat robbanásokat és persze a szerteszét repülő fákat…
Gyorsítottak magukon és egyre közelebb kerültek a „tűzijáték” forrásához. Akkor a rózsaszín fények hirtelen elhaltak és már csak a zöldet lehetett látni… Mikor végre odaértek meglátták Keikot a földön heverni kissé „elnyűtt” állapotban, és a mellette álló apróbb égési,- és egyéb sérülésekkel rendelkező Sesshoumarut.
Inuyasha: Sesshoumaru!!! Mit műveltél Keikoval???!!?- kérdezte idegesen
Sesshoumaru: Én figyelmeztettem, ő akart mindenáron harcolni. Ugyanolyan makacs lesz, mint az apja…
Inuyasha: Hát te ezt meg honnan tudod??!?
Sesshoumaru: Ő maga mondta el. Szánalmas…
Koiko odarohant Keikohoz és letérdelt mellé.
-          Keiko! Jó vagy?- kérdezte
Keiko eléggé megsebesült, több helyen vérzett. De ennek ellenére hamar kinyitotta a szemét és dühösen kiabált Sesshoumaruhoz:
-          Jól vagyok, nincs semmi bajom! Te szemét! Elszakítottad a kedvenc kimonómat! Ezért kinyírlak!
Azzal megpróbált felállni, de nem nagyon ment neki…
Koiko: Légy szíves  maradj nyugton!
Keiko: Hagyjál! Pillanatnyilag nem érdekel semmi más, csak hogy ezt a szemét állatot a saját kéz kezemmel folytsan meg!!
Sesshoumaru: Csak tessék… próbáld meg…
Inuyasha: Maradj Keiko, majd én elintézem!
Hiku: Meg én is!
Azzal már rohantak is Sesshoumaru felé. De hirtelen megtorpantak: egy kislány tűnt fel hírtelen Sesshoumaru mögött
-          Sesshoumaru-sama, kik ezek a bácsik? És miért bántottad azt a lányt?- kérdezte felettébb kíváncsian.
-          Rin! Megmondtam hogy maradj idebent! Sesshoumaru- sama nagyon mérges lesz!- hallatszott még távolabbról
Inuék lefagytak egy kis időre és csak néztek.
Sesshoumaru: Rin, azonnal menj vissza!       Ekkor előjött valami zöld kis gnóm és karon ragadta a lányt.
Jaken: Rin gyere vissza!
Rin: Jól van megyek már, ne rángass Jaken! Azzal gyorsan visszaszalad a barlangba.
Inuyasha: Hát ez meg ki volt?- kérdezte nevetve- Nem gondoltam volna hogy egyszer te is emberekkel fogsz mászkálni…
Sesshoumaruban egyre gyűlt a méreg. Na meg némi szégyenérzet…
Hiku: Ez most teljesen lényegtelen! Intézzük már el ezt a „fura” alakot…
Azzal támadásba lendültek mind a ketten a két Tetutsaigaval.  Sesshoumaru ellökte magát a földtől, mint mindig, de most valami megállította: Koiko sem volt rest, egy jókora gömböt küldött felé amit már nem tudott elkerülni és visszaesett a földre. Inuék már majdnem eltalálták a dupla Tetutsaigával, de mielőtt még feldarabolhatták volna Sesshoumaru hirtelen vakító fehér gömbé változott és pillanatok alatt eltűnt. Valószínűleg a „társait” is magával vitte.
Keiko: Gyere vissza! Utolsó szemét! Ezt még nagyon megbánod! – kiabálta utána
Koiko: Mi volt ez az egész?? –kérdezte kíváncsian
Inuyasha: Igen, mi?
Keikoban még mindig tombolt a düh, de erőt vett magán és elmesélte a „találkozást”. Persze a mérgesének az okát nem teljesen. Koiko közben meggyógyította őt: a sebeire rakta a tenyerét amiből rózsaszín fény áradt ki, és Keiko sebei eltűntek.
Koiko: Inuyasha, mielőtt megkérdezhetnéd, mi hárman képesek vagyunk bizonyos határokig meggyógyítani másokat, úgy, hogy átadunk némi energiát a sajátunkból a sérültnek. Így persze kissé legyengülünk, de megéri. Viszont önmagunkat nem tudjuk regenerálni. Érted?
Inuyaha: Aha… persze… Mik fognak még itt kiderülni…
Hamarosan visszatértek a faluba…